félelmet éreztem.
Hanem csendet.
Nem a város csendjét.
Hanem a saját elmémét, amely végre nem gyártott semmit.
A tükör-én utoljára megszólalt — de már nem külön hangként, hanem belső gondolatként:
– Ha lezárod… minden, ami itt történt, csak emlék marad. Nem él tovább benned.
Ránéztem a képernyőre.
És megnyomtam az „Igen”-t.
A monitor elsötétült.
A gépek leálltak.
A labor ajtaja kinyílt.
A folyosó világos volt, steril, valóságos.
Nem volt köd.
Nem volt Rettegésfoka.
Nem volt suttogás.
Csak én.
Kiléptem.
És ezúttal nem jött utánam semmi.
