A kút fölött a köd nem mozdult többé. Nem volt szél, nem volt hang, még a saját lélegzetem is idegennek tűnt, mintha nem is én termelném, hanem valami rajtam keresztül.
A tükör-én ott állt mellettem. Már nem különbözött tőlem. Nem volt torz, nem volt más — pontosan ugyanaz volt. Ez volt az, ami igazán zavart: nem egy másik lény, hanem ugyanaz a tudat két nézőpontban.
– Nem város ez – mondta végül halkan. – És nem is létezik.
– Akkor mi ez? – kérdeztem.
A válasz nem tőle jött, hanem minden irányból egyszerre.
– Feldolgozás.
A köd hirtelen megrepedt, mint egy törékeny üvegfelület. És mögötte nem másik világ volt, hanem emlékek egymásra rétegezve.
Egy steril szoba.
Egy