A kút fölött a köd nem mozdult többé. Nem volt szél, nem volt hang, még a saját lélegzetem is idegennek tűnt, mintha nem is én termelném, hanem valami rajtam keresztül.

A tükör-én ott állt mellettem. Már nem különbözött tőlem. Nem volt torz, nem volt más — pontosan ugyanaz volt. Ez volt az, ami igazán zavart: nem egy másik lény, hanem ugyanaz a tudat két nézőpontban.

– Nem város ez – mondta