A város nappal sem lett élőbb. Inkább csak világosabb lett ugyanaz a csend. Az emberek, ha voltak, elkerülték egymást. A tekintetek gyorsan elfordultak, mintha a szemkontaktus veszélyesebb lenne, mint az üresség.
A piacon egy idős nő elejtette a kosarát. A gyümölcsök szétgurultak a kövön. Senki nem segített neki. Senki nem ment közelebb. Amikor lehajoltam, hogy segítsek, a nő hátrált.
– Ne… – suttogta, és elsietett.
Nem értettem.
Délután a domboldal felé indultam. A helyiek kerülték azt az irányt. A köd ott sűrűbb volt, mintha a levegő is nehezebben akarna létezni.
A ház már messziről rossz érzést keltett.
Közelebb lépve rájöttem, hogy nem romos. Inkább… elfelejtették
