A busz motorja úgy állt le, mintha soha nem is akart volna idáig eljutni. Egyetlen rángás, egy mély, rekedt hörgés, majd csend. A jármű ajtaja kinyílt, de a sofőr nem szólt semmit. Nem nézett rám, nem ellenőrizte a jegyet, nem búcsúzott. Mintha az utasok számára itt nem lett volna szükség semmilyen emberi gesztusra.
Csak én voltam rajta.
A köd már a megálló előtt is furcsán viselkedett. Nem mozdult a széllel, inkább… figyelt. Vastag, tejszerű rétegben ült a házak között, és minden irányban egyformán sűrű volt, mintha a városnak nem lenne széle, csak folytatása önmagába.
Amikor kiléptem, a hideg nem egyszerűen a bőrömre tapadt, hanem mintha belülről húzott volna össze. A táskám
