Bólintottam.
Nem kérte a nevem. Nem kérte az irataimat sem. Csak a kulcsot adta át. Hideg volt, mintha fém helyett kőből lenne.
– Ne menjen ki sötétedés után – mondta végül.
A mondat olyan természetesen hangzott, mintha minden ide érkező ezt hallaná. Mintha ez lenne a város első szabálya.
Nem kérdeztem vissza.
Este a szobámban ültem, az ablak előtt. A város lassan sötétedett, de nem úgy, mint máshol. Itt nem a fény tűnt el, hanem mintha valami rátelepedett volna a világra, és fokozatosan elnehezítette volna.
Az utcákon semmi sem mozdult.
Aztán meghallottam a suttogást.
Először azt hittem, a fűtés csövei. Vagy a szél. De a hang nem ismétlődött, nem ritmusa volt,
