Útközben észrevettem, hogy a házak között néha emberek állnak. De amikor ránéztem volna, mindig elfordultak, vagy egyszerűen nem voltak már ott.
Nem tudtam eldönteni, hogy látom őket, vagy csak a szemem próbálja kitölteni az ürességet.
A vendégház egy tér sarkán állt. Régi, sötét faépület, amelynek az ablakai túl tiszták voltak egy ilyen elhagyatott városhoz képest. Mintha valaki rendszeresen tisztítaná őket, de csak azért, hogy belülről jobban lehessen látni kifelé.
A bejáratnál egy férfi állt.
Nem várt vendégekre emlékeztetett, inkább olyanra, aki túl régóta vár ugyanarra a pillanatra. Arca sápadt volt, a szemei nem igazán néztek semmire.
– Szállás? – kérdezte.
