voltak, de nem a megszokott értelemben. Nem arról volt szó, hogy éppen nincs senki kint. Inkább arról, hogy az utcák nem igényelték az embereket. A házak ablakai zárva voltak, függönyök mögött sem látszott mozgás, mégis volt egy állandó érzés: valaki mindent lát.
A lépteim visszhangja furcsán viselkedett. Néha késett egy fél másodpercet.
Megálltam.
A visszhang még ment tovább.
Mintha valami más is sétált volna mögöttem, ugyanabban az időben, csak nem teljesen ugyanott.
Megfordultam.
Senki.
Csak a köd, ami mintha közelebb lett volna, mint az előbb.
A város központja felé vettem az irányt. A papír szerint ott kellett lennie a szállásomnak, egy régi vendégháznak.
